Gyermek anyakönyvezése – Így lesz emberrablás egy hazalátogatás

burokracia

A mai poszt egy (várhatóan hosszú) történet kezdete, ami azzal indult, hogy megkeresett egy elkeseredett (leendő) apuka, András, aki a nagy gyermekvárásban szembesült azzal, hogy akár nagyon hosszú hónapokig (rosszabb esetben fél évig) is eltarthat, mire hazalátogathat a kislányával.

Ennek oka: személyi igazolvány, útlevél nélkül a gyermeket Magyarországra lehet vinni, de ugyanez visszafelé emberrablásnak minősül. Lássuk először András történetét, majd két másikat is abból a Facebook-csoportból, melyet az ilyen helyzetben lévő szülők alapítottak.

„Valamit tenni kell, tenni, mert nem mehet így tovább… Gyermekáldás előtt állunk. Pár hét és itt a csöppség. Párom lázas fészekrakásban, vásárlásban, a kicsi ruhái előkészítésében. Éjszaka már nem alszik, mert Sophie bokszoló lesz, ha megnő, és ezt elég korán a tudtunkra adja… Éjjel… Jó előjelek… 🙂

Lassan negyedik éve a határátkelésemnek, párom, Nóri egy éve költözött. Otthon asztalosként dolgoztam. Volt munkahelyem, de havi 100.000 az 100.000. Lakáshitel, rezsi, kocsi… Mindenki ismeri.

Döntöttünk.

Megpróbáltunk jó döntést hozni. Kijövök, kiépítem az ugródeszkát, megpróbálok beilleszkedni, alapokat lerakni, aztán meglátjuk, mit hoz a holnap. Sikerült. Igaz, nagyon kemény három évünkbe tellett.

Próbára tette kapcsolatunkat, tűrőképességünket! Kéthetente láttuk egymást, Skype-oltunk, sírtunk, mint sokan-sokan mások. „Barátok” morzsolódtak le, majd kerestek meg „régi barátok”. „Te, régen láttalak, látom, külföldön dolgozol…”

Mennek a hónapok, mennek az évek. Lassan 36 leszek, és utód még sehol. Eddigi életünket az otthoni, magyarországi alapokra raktuk fel, Egzisztenciaépítés stb… Határozott, de remegő kezekkel lesöpörtünk mindent az asztalról, újra család leszünk!

Megfontoltan, megszervezve munkahelyet kerestünk, és találtunk is, így egy évvel ezelőtt újra egyesülhetett a család! Szerencsénkre hamar jött a jó hír: kislány!!! 🙂 🙂

Ekkor még nem is sejtettük a bonyodalmakat…

Jó társként próbálom kivenni részem a fészekrakás örömeiben, támogatni mindenben. Tájékozódom, információkat szerzek minden hivatalos kötelességünkről. És olvasok, olvasok hihetetlen történeteket: nem, ez nem lehet, de igaz…

A gonosz magyar bürokrácia polipkarja nem enged, nem és nem! A polip eldöntötte, nem teszem könnyebbé az életeteket!

7-8-12 hónap – csak repkednek a számok. Ennyi idő alatt se tudtam elintézni, pedig írtam, hívtam őket. Nem tudják, hol vannak a papírjaink. Már nem ez a hivatal intézi…

Útlevél nélkül a gyermeket Magyarországra lehet szállítani, de vissza már emberrablásnak minősül! Tehát akár hónapokig nem láthatja nagyszüleit!

Illetve a várakozási időszakban, 7-8-12 hónap, mivel nincs a gyermeknek anyakönyve, útlevele, egyes országokban az anya nem kaphat gyest!

Vannak olyan információink, bizonyos országokról, ahol ezt akár 2 óra alatt elintézik!

„A magyar állampolgárok külföldön történt anyakönyvi eseményeit Magyarországon is anyakönyveztetni kell.”

„A magyar állampolgár gyermeke születésével a törvény erejénél fogva, automatikusan magyar állampolgár lesz (leszármazás elve, vérségi elv, ius sanguinis).”

Felkerestem „sorstársaimat”, nem meglepő módon egy nap alatt közel 400-an lettünk és azon dolgozunk, hogy kaput találjunk valakihez, valakikhez, akik azt mondják, segítünk nektek, gyertek… De elszántak vagyunk, és a végsőkig harcolunk, mert ez így nem mehet tovább.

Ha ti is gyermekvállalás előtt álltok, vagy csak tervezitek és kiállnátok egy tényleg mindenki számára jó ügy mellett, kérlek, keressétek meg a Facebookon a csoportunkat és támogassatok minket! Köszönjük!

Sztori 1.: Idegeskedés februártól május végéig

„Mindig is tíz körömmel ragaszkodtam Magyarországhoz, több lehetőség is adódott az évek során, de soha nem éltem vele, hogy külföldre menjek dolgozni.

Mikor megszületett a kislányunk, megváltozott sok minden, meg így is időbe telt, hogy bólintsunk. Először a férjem „ment ki dolgozni”, aztán egy évvel később egyesült újra a család, de már itt kint. Amikor reménnyel telve elkezdtük az új életet, nem gondoltam volna, hogy a szülőhazám majd pofára ejt.

Megadatott, hogy kistestvére lehessen a lányunknak. Tudtuk, még nem lesz jogosult az állampolgárságra, tehát lesz majd intézni való bőven. Amikor a családi pótlékot intéztem, már tudtam, nem megy egyszerűen és még inkább nem megy gyorsan.

Novemberben megszületett a kisfiúnk, határtalan boldogság! Tudtuk, hogy augusztusban szeretnénk majd haza látogatni, pihenni és természetesen a legkisebb családtagot is bemutatni otthon szüleinknek, barátoknak.

Február 11-re kaptunk is időpontot, hogy elindítsuk a magyar anyakönyvet és igényeljünk útlevelet. Bíztunk abban, hogy időre biztosan megérkezik minden, ami kell.

Áprilisban aztán sokkoló híreket olvastam, miszerint nagy átszervezések történtek kis hazánkban a külföldön született gyerekek hazai anyakönyvezését illetően (is).

Ó, gondoltam, az már minket nem érint, hiszen mi februárban beadtuk. De csak motoszkált bennem a gondolat, mi van ha. Írtam is gyorsan egy e-mailt aggódva, mi igaz a hírből, mi történt, valóban csúszik minden és mennyit?

Kaptam is egy „rossz” választ: igen, csúszik. De adtak elérhetőséget, ahol lehet érdeklődni. Fővárosi kormányhivatal. (Ez csak nekem tűnik Orwellinek?) Na, akkor ugorjunk is fejest, felhívom, és bűbájosan, a legszebb mosolyommal megkérdezem: mi újság? Aha, első nekifutásra, 230 újrahívás után (már nem volt természetes a mosolyom) sikerült elérnem őket telefonon. Közöltem is, hogy Colombo feleségét előbb utolérem.

A hölgy nagyon meggyőző és kedves volt. Azonnal megtalálta a fiúnk aktáját és ráírta SOS (legalábbis nekem ezt mondta). És nyugodjak meg, sínen van a dolog.

Én megnyugodtam. Egyébként a hölgy közölte velem, ha nem telefonálok, akkor ugye nem sürgős, és akkor még további 8 hónap mire elkészül. Köszönjük szépen!

Majd másfél héttel később egy sorstársam ujjongva közölte, bár később adta be, de neki bizony ott van az útlevél a kezében. Rákérdeztem, azt meg hogy csináltad? Minden áldott nap telefonált.

Na, akkor veselkedjünk neki újra. Mondanom sem kell, felkészültem a több 100 újrahívásra közben pelenkáztam, etettem, mentem iskolába a nagylányért. És végig hívogattam őket. Mire eljutottunk addig, hogy felvegyék, kiderült, nyoma sincs, hogy már telefonáltam. Hurrá!

Ezen felbuzdulva MINDENNAP TELEFONÁLTAM! Május 28-án délután még nem volt iktatószáma a fiamnak. Egy roppant kedves hölgy elmesélte töviről hegyire, mi a menete ennek az egésznek. Kedves volt, de én zokogtam, és az nagyon őszinte volt. Minden ott volt a szemem előtt, amit elvesztünk, ha nem érkezik meg az útlevél. És nem csak az anyagiakra gondolok!

És csodák márpedig vannak! Május 29.-e reggel (magyar idő szerint 9 óra), csörög a magyar telefonom. Szám nélkül fel sem akartam venni, állandóan rám akarnak sózni mindent, egészségnap, edények, vércukormérés.

A hölgy hívott, akivel előtte nap beszéltem. Csak azért hívom, mert elkészült a kisfia anyakönyvi kivonata!!! Azt hiszem, ha itt lett volna, még fel is emelem és körbepuszilgatom. Nekem karácsony lett!  Megérte, a sok idegeskedés, telefonálgatás, sírás, lemondás. Három nappal később elkészült az útlevél. Amit a következő postával megérkezett és azóta már a kezemben van.”

Tovabb az eredeti cikkre: Hataratkelo

Magyarok Becsben