Ausztria, ahol minden az, aminek látszik

braunau

A mai posztban nekem az a hihetetlen elszántság és pozitív életszemlélet tetszik igazán, amellyel Anikó hozzááll az élethez és a határátkeléshez. Persze lehet azt mondani, hogy könnyű neki, hiszen nem a semmibe indul el, várja valaki, ugyanakkor azt gondolom, céltudatosan megdolgozik azért, hogy sikerrel járjon. A cél pedig nem más, mint Ausztria.

„Ez a levél egyelőre egy nyitott történetet hordoz magában. Szeretném, ha motiváció, és ösztönző lehetne azoknak, akik hozzám hasonló élethelyzetben vannak, vagy hezitálnak, vacillálnak az ITThon és az OTThon gondolata között. Az irományommal kicsit az ésszerűség, és az érzelmesség vívódását szeretném megmutatni egy-egy határátlépés mögött.

A mai globalizált világban már egyáltalán nem nagy szó útnak indulni, országot, földrészt, kontinenst, kultúrát váltani, vagy legalább nekifutni, hiszen a jogi, technikai feltételek adottak hozzá. Nem nehéz kimondani, sokaknak nem nehéz meglépni, de valóban a kitűzött célt megvalósítani, az bizony embert próbáló feladat.

A cél: Ausztria

Én nem hatalmas útra, vagy kalandra adom a fejem hamarosan, bár a magam léptékében mérve bizony ez is hatalmas döntés. A kitűzött cél Ausztriában új életet kezdeni. Szó szerint életet, nem fél évre szeretnék kiköltözni, nem egy lakás, autó, nyaralás árát szeretném megspórolni, nem a sor legvégén szeretnék lehajtott fejjel álldogálni, siránkozni és kuporgatni. Én ÉLETET szeretnék.

Szeretnék közel maradni a családomhoz, barátaimhoz, viszont nem szeretnék tovább péntek esténként a munkahét után még mindig a munkáról beszélgetni, panaszkodni, elégedetlenkedni, nyomorogni, „minimálbérre bejelentve lenni”, megbetegedni, és 50 évesen ráébredni, hogy ezt nem így kellett volna…

Ha valakit lehet örök álmodozónak, tervezgetőnek nevezni, az én vagyok. 🙂 Szerettem volna én már a magam leélt 26 éve alatt Új-Zélandon, Lengyelországban, New Yorkban, Németországban, Spanyolországban és még biztos számos más már rég elfelejtett helyen szerencsét próbálni.

Sosem vágtam neki egyiknek sem (leszámítva egy fél éves spanyol tanulmányi ösztöndíjat). Itthon kezdtem el dolgozni, helyben, a lakhelyemhez, családomhoz, barátaimhoz közel, még a diplomám megszerzését megelőzően. A cél az volt, hogy gyakorlatot szerezzek valahol, közben befejezzem az alapképzésemet, majd külföldön próbáljak szerencsét.

Minden a munkahely lett

Így egy szállítmányozási céghez kerültem, mint adminisztrátor és nekivágtam az itthoni felnőtt életnek, ekkor 2010-et írtunk. A diplomám is megszereztem a következő hónapokban, de nem láttam a következő lépést, viszont a munkahelyem, munkatársaimat szép lassan megszerettem. Így maradtam, de a fejemből sosem törlődött ki az elvágyódás gondolata. Lassan megszoktam mindent, és kényelmes volt ebben maradni.

Egy év után eldöntöttem, hogy levelező tagozaton jelentkezem mesterképzésre, ha pedig fuvarozócégnél dolgozom, érdemes lenne hozzá is tanulni, így jött a logisztika. Felvettek.

Közben egy kedves kolléganőm várandós lett, így a cégünknél is előrébb tudtam lépni, fuvarszervező lettem, méghozzá igencsak elhivatott. Innentől beindult a mókuskerék, munka-, és tanulási vágytól vezérelve kezdtem el többet és többet és többet dolgozni.

Minden a munkahely lett, ami megkönnyítette a magánéletem sivárságán való rágódást. Mivel napi 10-12 órákat dolgoztam, így volt időm nagyon sokat tanulni, szakmailag fejlődni, viszont nem volt időm magammal foglalkozni.

Sosem voltam egy karrierista, szingli nőtípus, de lassan erre kezdtem el berendezkedni. A munkahelyem a szomszéd városban volt, ez autó nélkül kb. 1-1 óra utazást jelentett oda-vissza. Az utolsó családi fészekben töltött nyaram körülbelül úgy nézett ki, hogy elindultam itthonról fél 7-kor, majd hazaértem este 10 órakor, közben pedig rengeteget dolgoztam.

A szüleim sem igazán értették, hogy hol vagyok, mit csinálok egyáltalán egész nap, egyre kevésbé volt már összeegyeztethető az életritmusunk. Így 24 évesen 2012-ben, egyedül, nőként, elköltöztem abba a kisvárosba, ahol a munkahelyem volt.

Megkezdődött az igazi felnőtt élet

Legalábbis én meg voltam győződve róla. Megtanultam egyedül lenni. Egyedül felkelni, lefeküdni, programokat szervezni, kitölteni a napomat. A kisváros, ahol éltem igazi gyöngyszeme Magyarországnak, Tata. Megnyugtat, kikapcsol, feltölt energiával a mai napig.

Nagyon szerettem ott élni, szerettem a kis lakást, amit béreltem, a környezetet, a természet szépségét, de magányos voltam. Akkor már második éve voltam teljesen egyedül, kapcsolat nélkül, és nem igazán értettem, hogy hol a gond.

Nem vonzott senki, nem érdekeltek a környezetem férfi tagjai, senkiben nem találtam, amit kerestem. Azt már említettem, hogy nem karrierista nő vagyok, viszont roppant párkapcsolat-, és családcentrikus. Mindenki párt akart nekem találni, én is azt szerettem volna, de valahogy sosem jutottam közös nevezőre senkivel.

Nyilván most azt gondolod, hogy csapongok, nem függnek össze a leírt sorok, és információk egymással. Úgy érzem ezek mind-mind pici kis cseppek voltak az élettől, amit tanulnom kellett, hogy most a mai fejemmel lássam, és a mai lelkiállapotommal éljem meg a dolgokat.

A találkozás

Hogy mi van ma? Változás, változtatás, elszántság. Szerelem?

Az éves „nyaralásunk” általában a baráti társaságunkkal a legnagyobb magyar zenei fesztiválon töltött egy hét. Immáron 11 éve. 🙂 Egy hét a teljes szabadságban, feltölt egy egész évre.

Elérkezett 2013 nyara, közel 3 év magyar munkaviszony, egy rakat elvándorolt rokon / barát / ismerős/, egy elégedetlen lelki állapot, és az első egyedül, a szülőktől külön töltött egy év. Ez volt az alapállapot.

Majd jött a fesztivál, és vele valami új. Elkezdődött egy átmulatott este, és még mindig tart. Egy kiegyensúlyozott, magával és az életével elégedett, intelligens, jóképű, magas szőke német fiú… Egy estének / éjszakának indult, de valahogy nem ért véget.

Történt már ilyen velem, nem ez volt az első külföldi fiúval esett kaland, csúnyán meg is égettem magam vele. Így kicsit kétkedve álltam a történethez, de már hazaérkezve az augusztusi összes hullócsillagtól azt kívántam, hogy ezt a fiút újra lássam. Motivált, bátorított, erőt adott, és ad a mai napig, az első pillanattól kezdve. Minden, ami nem az itteni emberekre jellemző meg van benne.

Hamar kiderült, hogy Ausztriában, a német határhoz közel éppen nagy házfelújításban van, most kezd külön életet, megtalálta a hivatását, a munkahelyet, ahol jól érzi magát, és most le is telepszik a közelében. (Ez a ház lesz hamarosan az én új otthonom is.)

Ha ezeket nem meséli el, akkor is ez lett volna az érzésem vele kapcsolatban, körbelengi őt az életszeretet, a nyitottság és az elégedettség. Én legalábbis ezt érzem rajta, és magamon is, ha vele vagyok.

Kalandnak indult, de valahogy olyan természetesen alakult az egész. Angolul beszéltünk egymással, tanultam valamikor németül, el is jutottam még középiskolában egy középfokú nyelvvizsgáig, de utána nem motivált már továbbtanulni a nyelvet. Jött helyette az angol, és a spanyol szeretet, de hát német fiút sodort elém az élet. 🙂

Újévi elhatározás

Jött a szeptember, és a csillagoknak, valamint az általam megvásárolt két koncertjegynek köszönhetően, újra találkoztunk. Nálam töltötte a hétvégét, ami nagyon kellemesen telt. Majd jött az október, itt már nem kellett semmit kitalálnom, miattam jött látogatóba. 🙂

Majd a november, amikor én is kíváncsi voltam, honnan is jött ez a fiatalember, hogy ilyen energiákat hordoz magában… és így tovább hónapról hónapra. A munkahelyemen közben egyre sikertelenebbnek, egyre csalódottabbnak, demotiváltnak éreztem magam.

Eljött a január, és az elhatározás: ÚJ ÉLET. Megírtam a hagyományos 2014-es fogadalmi listámat, és a kezem szinte magától írta, amit most már az eszem és a lelkem is diktált, kilépni a munkahelyről, elkezdeni németet tanulni, diplomázni stb stb stb, éééééés esélyt adni egy működő kapcsolatnak.

Szerettem volna letesztelni, hogy ha közelebb vagyunk egymáshoz, folyamatosan, akkor is ugyan ilyen jól megértjük-e egymást, mint most? Így megszületett hamarosan az ötlet, elhatározás: költözök Ausztriába!!

A felkészülés, lelkileg és szakmailag is elég hosszú ideig tartott. Egyedül fenntartott albérlettel, gondolom, nem kell a megtakarításaimat jellemeznem. Így, mindenképpen rendbe kellett tennem ezt a részét a történetnek, ahhoz, hogy nyugodtan vágjak neki a kalandomnak. Ehhez szülői támogatást kértem, azt, hogy május végén, átmeneti időszakra visszaköltözhessek a „gyerekszobámba”. (Ezáltal megspórolva a nyári hónapok albérleti díját.)

Nyelvtanulás

A másik része az elég erősnek mondható angol nyelvtudás, és a hobbi „kocsmaspanyolom” mellé, használható, kommunikatív német nyelvtudás megszerzése. Ehhez megtaláltam a megfelelő, tündéri némettanárnőmet, és nekiveselkedtünk. Elmondtam neki, hogy mik a céljaim, és ehhez ő 100 százalékban partner is volt, amit nagyon-nagyon köszönök neki! Hónapról hónapra éreztem, hogy fejlődök.

Még mindig sokat dolgoztam, mindent továbbra is beleadtam, de már láttam a végét. Tudtam, hogy minimum fél év kell a megfelelő német nyelvi szint elérésére (sokat fejlődtem, de a kiköltözés után, még sok munka vár rám nyelvtudás terén, viszont az alapok legalább már megvannak).

Elkezdtem munkám során is fokozatosan egyre többet használni a német nyelvet, és a „motivátorommal” is be-beiktattunk már egy-egy német nyelvű telefonbeszélgetést. 🙂 (Ma már németül kommunikálunk egymással.)

Nehéz búcsú a munkahelytől

A harmadik rész az itteni munka felszámolása volt. Mivel a cégünktől, mindig csak támogatást kaptam, nem szerettem volna őket egyik hónapról a másikra „elhagyni”. Életem részének tekintettem a kollégáimat, tényleg megszerettem őket, elismertem a főnökömet, így a kitűzött határidő a terveim ismertetésére, a „felmondás” ideje május vége volt. A cégnél augusztus végéig szerettem volna maradni.

Nem csalódtam a reakciókban, támogatást, pozitív megerősítést kaptam mindenkitől. A 3 hónapos „felmondási időt” mindenki értékelte, és korrekt húzásnak tartotta, hogy magam szeretném betanítani az utódomat.

A letöltött három hónap nehezebb volt, mint gondoltam, napi szinten kellett elmesélnem ugyan azt minden érdeklődő partnernek, munkatársnak: „igen, még biztos munkahely nélkül, jobb élet reményében szerencsét próbálni indulok…” „Ausztriába húz a szívem”…

Nem volt egyszerű, főleg, ahogy közeledett a vége. Átadni feladataimat, és a stafétabotot. Anélkül, hogy tudnám, hogy merre tartok, hogy találok-e másik munkahelyet a SZAKMÁBAN. Mert ez gondolom kiderült, hogy nem 26 évesen szeretném a teljesen alapoktól, szakmán kívül, mosogatónőként, vagy felszolgálóként újrakezdeni, csak egy országgal arrébb.

Ne értsetek félre, én becsülök mindenkit, aki dolgozik, legyen az akármilyen munka, és tegye azt külföldön vagy belföldön. Én nem szeretnék visszalépni, csakis előre előre! 🙂 Viszont nyitott vagyok az újra, alázattal tudok tanulni, és roppant elszánt vagyok (általában)!

A munkakeresés

Így maradt a negyedik rész a munkakeresés. Tudtam azt, hogy augusztus végéig maradok a munkahelyemen, viszont nem volt jogosítványom. Így a kiköltözés pontos időpontja: „a jogosítvány letétele után” címszóval lett meghatározva. Azonban a munkakeresés beindult.

A tapasztalatok: roppant korrekt hirdetések, pontos feladat meghatározással, és a jövőbeli munkatárs szakmai tudásának, képességeinek megfogalmazásával. Az elküldött önéletrajzokat közösen a lovagommal együtt szerkesztgettük, frissítettük, javítottuk. Elég makacs tudok lenni, és fafejű, így le a kalappal, hogy az összes kirohanásomat, elkeseredésemet kezelni tudta a jelentkezések során.

A rutin azt mutatja, hogy a legtöbb helyről visszajeleznek arról is, hogy befutott a pályázatunk, majd értesítenek minden további fejleményről, legyen az negatív, vagy pozitív kicsengésű.

Helyileg Linz és Braunau vonalon pályázok munkalehetőségeket, igyekszem multi cégeket keresni, ahol alap elvárás az angol nyelvtudás is, így úgy gondolom, talán nem vagyok akkora hátrányba a helyiekkel szemben. Munkakörök pedig a logisztika széles palettáján mozognak.

Állásinterjú már németül

Most már 4 állásinterjún vagyok túl, az első még júliusban volt, ahol sajnos másra esett a választás, viszont hatalmas előrelépést jelentett, ugyanis a teljes egy órás interjút sikerült németül lebonyolítanunk.

A második interjú szörnyű volt, lelombozott, és csalódottá tett a jövendőbeli főnököm rólam felállított véleménye. Ajánlott nekem végül is egy pozíciót, de visszautasítottam, nem éreztem magam jól annak a cégnek a légkörében. Az utolsó kettőről még nem jött visszajelzés. Bizakodom. 🙂

Általában nem hagyományos magyar viszonylatban vett állásinterjúra, hanem egy bemutatkozó beszélgetésre hívnak be a cégek, ezek időtartama körülbelül egy óra, és lehetőséget ad, hogy te is megismerhesd a kiválasztott céget, és ők is megismerhetnek téged. Engem általában a hely alap légköre, az ott dolgozók reakciói befolyásolnak, általában érzelmi alapon döntök.

Holnap pedig forgalmi vizsgázom! Reméljük elsőre sikerül, és akkor lezárom az előre eltervezett folyamatot, ha nem, akkor még van néhány hetem itthon, valamint további interjúkat látogatni kint.

Hogy miért gondolom fontosnak, ennek a történetnek a megosztását? Hogy bátorítsak mindenkit. Legyenek meg a célok, tudd, hogy mit szeretnél elérni karrier és magánélet tekintetében egyaránt.

Vízválasztó időszak következik

Hogy én mit szerettem volna? Megbízható, elégedett társat, aki anyagilag független, és egy olyan országban élni, és dolgozni, ahol minden az, aminek látszik. Ausztriáról eddig leginkább pozitív tapasztalataim vannak. Az emberek nyitottak, segítőkészek és nem kell minden mögött a hátsószándékot keresni. Nekem ez az, ami fontos.

A következő fél – egy év valószínűleg vízválasztó lesz. Amit mindenkinek tudnia kell, Ausztria nem az a hely, ahol működik az „ismerős beprotezsál, aztán majd lesz valami” elv. Bizonyítani kell, szakmai, és nyelvtudást felmutatni, és kitartónak lenni.

Bárhová is megyünk, az nem lesz egyből, az is lehet, hogy sosem az otthonunk. De hiszem, és tudom, hogy a kemény munka, és a következetesség bizony meghozza az eredményét. Remélem, ezt néhány hónap múlva eredményekkel is alá tudom majd támasztani, úgy gondolom, csak nyerhetek. 🙂

Ami előnnyel indulok, az a biztos háttér, és támogatás mögöttem. Kint és itthon egyaránt. Így természetesen sokkal könnyebb. A családom itthonról támogat, teljes vállszélességgel áll mögöttem, és segítenek nekem mindenben.

Természetesen vannak olyan napok, egy-egy negatív visszajelzés, vagy egy eseménytelen hét, amikor megkérdőjelezem, hogy van-e értelme az egésznek. Általában a mérlegem a pozitív oldalra billen, ha a pro / kontra érveket vizsgálom.

Tudom, hogy hova költözöm majd, hogy ott van, aki vár engem, a többi azonban már rajtam múlik. Én döntöm el, hogy a pozitív, vagy a negatív dolgokat látom meg egy-egy helyzetben. Nem egyszerű egy teljesen más közegben felnőtt, másképpen szocializálódott emberkének (jelen esetben segítő lovagomnak :)) elmagyarázni milyen az igazi panel magyarságban felnőni. De lehet, hogy nem is kell… most már úgy gondolom, hogy képesnek kell lenni meglátni a lehetőségeket, nyitottnak, és pozitívnak maradni, és csak előre! előre!

Remélem, van olyan rajtam kívül, aki ezt a történetet sajátjának tudja érezni. Mindenkinek hatalmas szerencsét, akaraterőt, és szeretetet kívánok céljai eléréséhez!!”

Forras: http://goo.gl/JEAe1h

[catlist]

Magyarok Becsben